Részeg hajó (1871)

A hajó nagy múltú toposza az irodalomnak. Már a görögöknél a vándorlás, a szeszélyes sors, az élet tengerén való utazás és a lélek szimbóluma.

A címadás megszemélyesítő. A részeg jelző a hánykolódó hajó képét idézi, ugyanakkor a részegség állapotához kapcsolható asszociációkat hív elő (féktelenség stb.). A vers a tapasztalás története.

A vers alanya a megszemélyesített hajó. Monológjában a saját történetét mondja el. A beszédmód rapszodikus. A versben a hajó azonosul az őt sodró közeggel, a tengerrel, amelynek kiszolgáltatottja. Az elragadtatott hang elbizonytalanodik, azután önvádba, öngyűlöletbe fordul, teljesen elveszetté válik.

A vers alapmotívumai a víz és a hajó. A víz hagyományosan az élet bölcsője, az eredet, a megtisztulás és a végtelenség szimbóluma (tenger). A hajó útja során lassan elhagyja a lapátot, a horgonyt, és a végtelen vizekre sodródik.

A beszéd folyamatos, asszociatív történetmondás. Nagyszabású mitológiateremtés jellemzi. A versben a képiesség és az érzékletesség dominál. A képeket (látomásokat, hallucinációkat) a hajó tudata vetíti ki. A képalkotás szürrealisztikus, mitologikus hatású.

Szerkezet: lassú indítású, fokozatosan felgyorsuló, újra lelassuló, az áramlásokat követő (hullámzó) ritmus.

1–5. vsz.: elbeszélő múlt, a teljes szabadulásig, a horgony leválásáig;

6. vsz.: fordulópont – „Azóta…” – jelen;

8–14 vsz.: megélénkülő képzuhatag, (láttam, hallottam, mentem, rohantam, találtam, láttam stb.) emelkedő lendület – múlt

15. vsz.: elbizonytalanodó hang, innen fokozatosan a kiábrándulás, pusztulás, rothadás képzetei uralkodnak – jelen

18. vsz.: a beszélő magára mutat, a vers végéig elhatalmasodik rajta az önvád. A tapasztalás már nem a legfőbb érték.

24. vsz.: kis nosztalgia egy tócsa után, kinagyított apró mozzanat (Európa), papírhajó vízrebocsátása, kisfiú – az újrakezdés lehetetlensége.

25. vsz.: a zárlat összegző. A mindent látni, megélni, mindent kiinni és kifejezni ars poeticáját kérdőjelezi meg.

Verselése jambikus. A szakaszok négysorosak. Keresztrímek (a-b-a-b).

Elbocsátó szép üzenet

Az utolsó időkben Ady és Léda rengeteget veszekedtek, s már mindketten tudták, ha szerelmük talán nem, de az egyesek számára oly megbotránkoztató kapcsolatuknak hamarosan vége. 1912-ben Léda Pestre utazott, és kierőszakolt egy utolsó találkozót, ám sok sikere nem volt. Sokáig halogatták mindketten, a végső szót Ady mondta ki a kegyetlen “ Elbocsátó szép üzenet “-tel. Már a második sorban közli, ez már végleges: ” Hát elbocsátlak még egyszer, utószor”. Gyötri benne Lédát, közli, hogy már régóta érlelődik ez a szakítás. Megszégyeníti kapcsolatukat, kegyetlenségében meghazudtolja szerelmüket:

“sohasem kaptam, el hát sohasem vettem”,

s bántó dolgokat vág az asszony fejéhez. Tudhatjuk azonban, hogy kegyetlenségének oka, hogy az asszonyt eltaszítsa magától örökre. Talán még szereti, de már nem tud vele élni. Ám a végszóban talán már eltúlozta a dolgot, hisz azt állítja, hogy Léda volt általa, holott a valóságban az asszonynak köszönhet szinte mindent.

“Általam mert meg én láttalak
S rég nem vagy, mert már rég nem látlak.”

Összefoglalva ez egy kegyetlen szakító vers, amellyel szerelmük véget ér. Igaztalan költemény, amely nemcsak egy asszony megtagadása, hanem szakítás magával a szerelemmel is.